Mindig arról álmodtam, hogy autót fogok vezetni. Mikor még kicsi voltam, kaptam ajándékba egy játékautót. De nem akármilyen kocsi volt, hanem olyan, amiben sofőr is van. És ha ez még nem lenne elég: a sofőr ki és be tudott szállni. Engem akkoriban annyira lenyűgözött ez a játék, hogy onnan kezdve semmi másra nem vágytam, mint autót vezetni. Amikor kicsit nagyobb lettem, apukámtól kaptam egy újabb játékautót. Ez azonban már egészen más volt: akkora méretű, hogy én magam tudtam benne ülni és vezetni. Olyan érzés volt, mint egy valóra vált álom. Reggeltől estig mást sem csináltam, mint a kocsimmal “száguldoztam” fel-alá. Tinédzserkoromban addig nyúztam a szüleimet, amíg meg nem tanítottak vezetni a közeli utcákon. Amint pedig elértem azt a kort, hogy már hivatalosan is elkezdhettem megcsinálni a jogsit, az első dolgom volt jelentkezni az autósiskolába. Hamar le is vizsgáztam, és végre elértem a célomat: volán mögé ülhettem.
A vezetés iránti lelkesedésemet később sem veszítettem el, annyira, hogy a munkám során is szinte állandóan úton vagyok. Sajnos azonban a hivatalos üzleti vagy céges utak nem csupán annyiból állnak, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Ott vannak a kellemetlen adminisztrációs feladatok is, mint amilyen például az útnyilvántartás vezetése. Read more